Ha a látás kezd süllyedni


A vakság témája a képzőművészetben és irodalomban I A sötétségről, a vakságról, a látás hiányáról és a szem elvesztése miatti félelemről kívánok a következőben példákat nyújtani.

Szemészet | Digitális Tankönyvtár

Elsősorban az újkori művészetből és irodalomból veszem őket; önkényesen válogatok, ráadásul nem előítélet-mentesen. A sötétség, az elsötétülés és a vakság régebben a misztika kitüntetett témái közé tartozott; többnyire a beteljesülésnek és az Istennel való találkozásnak a gondolatához vágyához, hitéhez kapcsolódott. Kimondatlanul is harmóniát sugallt tehát.

Az én példáimban a sötétség inkább veszteségként és helyrehozhatatlan csapásként jelenik meg — vagy éppen a humor forrásaként. S ebből következően elsősorban olyan műveket idézek majd, amelyek nem az Istenbe és a megváltásba vetett hitet sugallják, hanem ellenkezőleg: az Isten hiánya miatt érzett zavarodottság, rettegés és félelem árad belőlük. Harmónia helyett tehát viszály, ha a látás kezd süllyedni helyett kifosztottság, bizalom helyett panasz. Szándékosan kerülöm a misztikának a beavatódással, a megnyílással, az epifániával stb.

A vakság és a látás hiánya kapcsán ma, a huszonegyedik század elején érzek ebben egy olyan felhangot, amely sérti a fülemet. A vakok kiválasztottságát illető tanítás ugyanis azt sugallja, mintha a vakok és a látók világa között létezne szabad átjárás. Valójában azonban negatív tapasztalatok léteznek csupán.

Tudom ugyan, mi hiányzik a vakoknak, de arról fogalmam sincs és nem is lehethogy mi az, amivel csak ők rendelkeznek. És ők is tudják, mi az, amit mi, látók, soha nem leszünk képesek átélni — miközben a látás adományáról örökre le kell mondaniuk. És ez egy olyan szakadék, amelyet áthidalhatatlannak vélek. Pedig vannak próbálkozások a hídverésre. Furcsábbnál furcsább szobrok népesítették be a galériát.

mély látássérüléssel járó tevékenység

Szobroknak is csak idézőjelben nevezném őket: ormótlan agyagtömbök, malomkövekre emlékeztető alakzatok voltak, némelyik mintha ha a látás kezd süllyedni a világűrből zuhant volna oda. Volt közöttük egy emberfej is, Janusz Kaszlikowski műve. A húsvét-szigeti szobrok ha a látás kezd süllyedni hasonlított, de azoknál aránytalanabb volt: bal arca benyomódott, két füle aszimmetrikusan helyezkedett el a fej két oldalán, a kopasz koponya helyenként domborúbb volt a kelleténél, másutt pedig homorúbb, a két szem inkább a halak szemére hasonlított, és maga a fej ferdén ült az aránytalanul vastag nyakon.

A fejnek volt ugyan arca, szája, füle, szeme, mégis, az egész egy földön kívüli lény benyomását keltette. Volt benne valami nem emberi: szorongató volt. De nem úgy, ahogyan például Paul Klee emberábrázolásai szorongatóak; ez a szobor attól volt szorongató, hogy hiányzott belőle egy olyan minőség, amely nélkül igazából még szobornak sem nevezhető.

Mi volt ez? Mielőtt megpróbálnék válaszolni, el kell árulnom: ha a látás kezd süllyedni szobrot — miként a kiállítás többi művét is — süketen és vakon született emberek készítették.

És ezt fontosabbnak tartom, ha a látás kezd süllyedni azt, hogy az említett mű egy fejet akart ábrázolni. Ügyetlen volt ez a szobor; de ez nem a gyerekek vagy a bennszülöttek ügyetlensége volt.

Azért tűnt alaktalannak, formátlannak, mert eleve nem tartott igényt a látásra. Hiszen aki készítette, az maga sem tudja, mi a látás. Egy olyan szobor viszont, amely eleve nem a láthatóság szféráján belül készül, nem szobor, hanem olyasmi, amire nekünk, látóknak szavaink sincsenek. Valami lehetetlen dolog.

Ez a szobor — vagy inkább: agyagtömb — attól volt olyan szorongató, hogy úgy állították ki, mintha magától értetődő lenne, hogy látható. Pedig igazából az magától értetődő, hogy aki készítette, az soha nem fogja látni a művét. És ezért vizuális műnek sem nevezhető. Egy műalkotás ugyanis attól vizuális, hogy nemcsak a látás számára készül, hanem a látás képessége eleve belé van programozva. Nem elég az, hogy én lássam; neki magának is számítania kell a látásomra — ami azt jelenti, hogy valamiképpen rendelkeznie kell a látás titokzatos képességével.

A jelen esetben egyoldalú volt a viszony: ezt a szobrot egy nem-látó készítette, és ezért nemcsak az alkotója, hanem a szobra sem képes látni engem. Ki van szolgáltatva a látásomnak — ellentétben például Donatello vagy Giacometti szobraival.

Kaszlikowski művével összehasonlítva nyilvánvaló, hogy Giacometti szobrai legalább annyira látnak engem, mint én őket.

„Homályba száműzve”

Szinte genetikailag van beléjük programozva a látás: én látom őket, ők pedig attól válnak valóban műalkotásokká, hogy velük szemben állva magam is látvánnyá válok: látok, miközben látható is vagyok — szubjektumként állok velük szemben, de közben hozzájuk képest magam is tárgy leszek. A lengyel szobrász művét éppolyan szorongatónak éreztem, mint általában a vak emberek látványát.

Megszűnt az egyenrangúság érzése, s ettől hirtelen mintha magam is megvakultam volna. Legalábbis vak voltam erre a szoborra. A szoborból hiányzott az a képesség, hogy engem lásson, ezért én sem tudtam igazán látni őt: helyette azt a szakadékot észleltem, amely a látókat és a vakokat elválasztja egymástól. E kiállítás a vakoknak próbált igazságot szolgáltatni — de paradox módon éppen a döntő problémát nem tudta érinteni: a látásnak, a láthatóságnak és a láttatásnak az elválaszthatatlanságát.

Pedig ez nem lett volna szükségszerű.

hogy gyorsan visszanyertem a látásomat

A vakok ha a látás kezd süllyedni útja nem az, hogy hallgatólagosan látóknak feltételezzük őket, akik véletlenül, mintegy mellékesen nem látnak, de azért ugyanolyanok, mint mi, látók. A vakokkal szemben akkor vagyunk igazságosak — és emberiek —, ha másságukat tudatosítjuk velük is, magunkkal is. Született vakokat kérdezett meg arról, mit képzelnek el szépnek. Ezt követően lefényképezte őket, kinagyított fényképeiket a kiállító terem falaira akasztotta, alatta bekeretezve olvasható volt, mit tart az illető szépnek, mellette pedig egy négyzetben Sophie Calle fényképe a szépnek tartott tárgyról, tájról stb.

Kegyetlen kiállítás — és őszinte. Nemcsak az derült ki belőle, hogy a látók és a nem-látók világát a látvány alapján soha ha a látás kezd süllyedni lehet közelíteni egymáshoz, hanem az is, hogy a látók végső soron tőkét kovácsolnak maguknak a látás adományából. Akaratlanul is kizsákmányolják a nem-látókat — azon egyszerű tényből következően, hogy többen vannak, s a világ a látás törvényei szerint van berendezve.

S ez már azzal kezdetét veszi, hogy a vakok a látók kiszolgáltatottjai a látás csökkenti a rövidlátást hiszen nem láthatják azokat, akik viszont látják és figyelik őket. Sophie Calle kiállítása erre a szelíd gyarmatosításra hívta fel a figyelmet — s közben a látás alapvető kérdéseit érintette. Nem tudom, olvasta-e Sophie Calle Platón Phaidroszát, s annak azt a részét, ahol a filozófus a szépséget mindenekelőtt a láthatósága és ragyogása alapján tárgyalja.

Mindenesetre a kiállítás, ha szabad így mondanom, platonikus volt — ellentétben a lengyel szobrászok kiállításával, amelyre inkább Descartes szelleme nyomta rá bélyegét. Descartes ugyanis nemcsak a vakok tapintását és a látók látását tekintette egyenrangúnak, hanem mindkettőt másodrangúnak is vélte a dolgok létezéséhez képest.

Úgy gondolta, a dolgok, illetve a dolgok által kiváltott érzetek elkülöníthetők egymástól, s ez utóbbiak csupán mechanikusan igazodnak ahhoz, ami tőlük függetlenül is létezik. A látás ilyen értelemben produktív, és nem csupán reproduktív. Tegyük fel, hogy a hasáb és a gömb az asztalon van, és a vak ember visszanyeri szeme világát; kérdem, vajon látásával, mielőtt megtapintaná, meg tudná-e különböztetni őket és megmondaná-e, melyik a gömb, melyik a hasáb… Nem. Mert bár megszerezte azt a tapasztalatot, miképpen érinti egy hasáb vagy egy gömb a tapintást, de még nem jutott hozzá ahhoz a tapasztalathoz, hogy ami így és így érinti tapintását, az így és így fogja érinteni látását« — s ezt követi magának Locke-nak a kommentárja: — …azon a ha a látás kezd süllyedni vagyok, hogy az a vak ember a legelső látásra, ameddig csupán látja azokat, nem volna képes bizonyossággal megmondani, melyik a hasáb és melyik a gömb.

Más szavakkal: amíg a látás és a tapintás nyelvét nem sajátítjuk el, addig a világ sem létezik számunkra. Amikor egyébként ben egy műtét során először sikerült egy vaknak visszaadni a látását, Molyneux, Locke és Berkeley feltételezése fényesen igazolódott. Az egyetlen dolog, amelynek létezését tagadjuk, az, amit a filozófusok anyagnak vagy testi szubsztanciának neveznek.

II Amennyiben elfogadjuk, hogy a látás nem eleve adott készség, hanem története van, úgy az is feltételezhető, hogy a vakságnak is megvan a maga történetisége. E történet a vakság transzcendens vonatkozásainak a térhódításával, illetve térvesztésével írható le. Bármikor merült föl a vakság és a sötétség témája az európai művészetben, óhatatlanul mindig egyfajta transzcendens színezetet kapott.

Tartalomjegyzék

Régebben a vakság isteni jellege nyert hangsúlyt; körülbelül a ha a látás kezd süllyedni Nincsen olyan mitológia, amely ne a Fény és a Sötétség küzdelmével kezdődne, beleérte Mózes első könyvét is. A Fény, amely megtermékenyíti a Sötétséget — vagy fordítva. S közben küzdenek egymással, próbálják fölszámolni és megszüntetni egymást, ami soha nem sikerül.

Ez pedig arra enged következtetni, hogy képtelenek meglenni egymás nélkül. A Sötétség nem egyszerűen a Gonosz megnyilvánulása, mint még Newton is vélte, hanem inkább, Goethe szavaival, a Fény társa.

Mondhatnánk persze ellenlábast, ellenséget is. Mert viszállyal terhes ez a rokonság. Nem tudnak egymás nélkül létezni a fényt és a sötétséget kizárólag egymáshoz viszonyítva érzékeljük — de együtt sem. A teljes sötétség és a teljes világosság állandóan harcban áll egymással — s nincsen olyan mitológia és vallás, amely e harcot megnyugtatóan le tudná zárni.

A kereszténység sem, amely, bár a Fényt magasabb rendűnek tartja, a Sötét és a Világos, a Jó és a Rossz küzdelmét és viszonyát mind a mai napig nem tudta megnyugtatóan tisztázni. A Fény és a Sötétség nemcsak fizikai tényező, hanem magának a létezésnek a velejárója.

Az az ősi dráma ismétlődik bennük és általuk, amelyet Lev Sesztov a Semmi és a Valami örökké tartó, soha nem szűnő harcaként jellemzett.

Az Ilas balesetét portálunk repülésbiztonsági szakértője, Háy György egy korábbi cikke  alapján idézzük fel.

Korántsem véletlen tehát, hogy a vakságot a legősibb kultúráktól kezdve éppúgy tekintették magasabbrendű állapotnak, mint megmagyarázhatatlan csapásnak, kifosztottságnak a Semmi megnyilvánulásának. Éppúgy fölfedezték benne a Gonosz büntetését, mint a legmagasabbrendű látásmód lehetőségét. Azaz: mindkét esetben metafizikai összefüggésbe helyezték. A vakságban ezek szerint a fény és a sötétség küzdelme, vagyis a teremtés aktusa válik tapasztalattá, s a vakság emiatt tekinthető — keresztény szóhasználattal — éppúgy ördöginek, mint isteninek.

Büntetésként fogják fel a vakságot bizonyos normák megszegésekor: a kultúra történetében például mezítelen nők vagy boszorkányok megpillantásakor, szabadkőművesek kihallgatásakor, beszélő állatok meglesésekor. Mindezen esetekben egy természetfölötti erő büntet. Megvakul az a protestáns, aki kicsúfolja a katolikus istentiszteletet, de az a katolikus is, aki túlzottan imádja a képeket. És mindennek betetőzéseként természetesen megvakulnak azok, akik megpillantanak egy istent a maga valójában.

Magasabb rendű képességgé is válhat azonban a vakság. Például a jósok esetében, akik az elrejtett dolgokat látják. Vagy gondoljunk a víziók történetére, amelyek esetében mindig előtűnik az isteninek egy olyan aspektusa, amely az embert földre teríti ugyan, ugyanakkor lélekben mégis fölemeli.

Vannak vak istenek — Kínában, Indiában, Görögországban —, akiket eleve bekötött szemmel jelenítenek meg Plutó, Fortuna. Ugyanakkor éppen Fortunával kapcsolatban megjelenik a vak véletlen is, ami az értelem hiányára utal. Itt már alapvetően nem nem-látásról, hanem céltalanságról van szó, ami olyan kifejezésekben őrződik meg, mint vakablak, vaklárma, vakbél stb. E kettős ördögi, isteni mérce arra utal, hogy ha a látás kezd süllyedni az a sötétség és vakság, amelyből maradéktalanul ki lehetne iktatni a létezés megmagyarázhatatlanságának a gyanúját.

Vagy legalábbis azt a halk kételyt, hogy miért nem kizárólag csak fény van?

ha a látás kezd süllyedni

Hogy miért nem egypólusú a teremtés? Az elvakulásra a kultúrák különféle válaszokat kínálnak, Oidipusztól Beckett hőseiig bezáróan, s az adott kultúra kontextusától függ ennek értelmezése.

Mértékegységek[ szerkesztés ] A repülésben használt fontosabb mértékegységek: vízszintes távolság: mérföld mile sejtsd: májl zamely ebben az esetben a tengeri mérföld nautical mile, nm. Az irány a teljes kör 1 és fokja közötti érték, a mágneses északi irány a 0° és °, kelet 90°, dél °, nyugat °. Ilyenkor az időpont után egy Z betűt is írnak, ennek a kiejtése " repülős nyelven ": zulu. Szárny[ szerkesztés ] A merevszárnyú repülőgépeknél a gépet a levegőben tartó aerodinamikai felhajtóerőt a szárny hozza létre.

De nincsen olyan kultúra, viszlát rövidlátás a sötétséggel, a megvakulással, a nem-látással ha a látás kezd süllyedni fonódna egybe az említett kétely, s ennek nyomán a szenvedés és a fájdalom. A kérdés tehát: miért nem kizárólag csak fény van? A kétféle kérdés ugyanarra irányul. A kultúrák történetében számos példa van a teremtő vakságra, ami egy új világot eredményez Oidipusz, Szent Pál, Gloster a Lear királyban stb. Az egyik esetben a vakság Isten ajándéka, a másikban a létezés abszurditásának a megnyilvánulása.

Mi a háttere ennek a kettősségnek?

Menekülés a süllyedő kocsiból Minél előbb el kell hagyni a kocsit, ha vízbe kerül, és süllyedni kezd.

Íme egy lehetséges magyarázat. A kígyó látást ígért az embernek, s meg is tartotta az ígéretét: az embernek kinyílt a szeme, észrevette, hogy mezítelen, félni kezdett és rejtőzködött Isten elől. A látás eredményeként tudni kezdte, mi a jó és mi a gonosz — ennyiben Ha a látás kezd süllyedni hasonlított —, ugyanakkor a jó és a gonosz konfliktusának szenvedő alanya lett a látás élessége ennyiben a legtávolabb került Istentől.

  1. Cukorbetegség és látás: a leggyakoribb problémák Dr.
  2. Gyenge látásélesség

A látás a bűnbeesésnek a következménye — ugyanakkor lehetőség is arra, hogy az ember bepillanthasson Isten műhelyébe. Azzal, hogy Ádámnak kinyílt a szeme, vakká vált — tehát ha a látás kezd süllyedni meg kell vakulnia, hogy megint látóvá váljon.